Éjféli expressz

Éjféli expresszen

eszpresszót isznak az utasok.

Félik az estét éberen,

elmerülnek a kavargó feketében.

Odakint versenyt fut

a szívvel a sötétség.

Potyautas kapaszkodik hátul;

maszkos masiniszta a gyötrő kétség.

Éjféli expresszen

esszét ír egy úr,

zsebében a jegy retúr.

Ám a sín a semmibe fut,

törölt vágányról nincs visszaút.

Még a sápadtan holt Hold

is az égről kereket old.

Éjféli expresszen

eszperantót magol egy diák,

noteszében irkafirkák

tintás táncukat járják,

míg vad álmokat fújnak szemére.

Elpilled, többé nem tér eszére,

s a fekete gőzös csak viszi-viszi egyre

a távoli ismeretlenbe, előre.

Éjféli expresszen

expedíciót tervező felfedező,

új utakat, mi kedvező

súlyos atlaszokba bújva keresi ő.

Odakint elmarad hegy, erdő, mező,

fagyott világ, némaságba dermedő,

fújtatva siklik a robogó temető.

Éjféli expresszen

expresszionista festő,

filléres vászna feslő;

hullámoznak rajta sikoltozó színek,

alattuk kattogva zakatolnak a sínek.

Pislákoló gázlámpák, eltűnnek a fények,

végtelen alagútban utazásuk

többé sosem érhet véget.

Éjféli expresszen

elvesznek a lelkek,

végtelenbe futó utazásról

többé soha vissza nem térnek.

Izzó dühvel vágtató vasparipa

utasai démoni alkut szegtek.

Kalauz jő, kaszáját suhintja,

érvényes jeggyel utaznak

immár mind az ördög karmaiba.

2024. 06. 18-19.

Az erdő titka

Összeborulva kapaszkodnak a lombok

barnák-zöldek rajtuk a levélfodrok.

Ezüstös fényzuhatag zuhan lefelé,

aranyporral hull a fény a fák közé.

Zizzenő zöld bokor rezgő tövében

figyel a vadász, puskája ölében.

Fel-felfigyel a rezzenő neszre,

az erdő titkos békét lop szívébe.

A cserjéből most barna anyakoca lép ki,

apró-cseprő csemetéit féltőn terelgeti.

Gyönge harangvirág, kéklőn, mint a patak színe,

elhajlik, hogy áthalad rajta paták serege.

Mint elhajított csipkefátyol,

hullik vissza a csend az erdőre.

Nincs zaj, csak a fakopács, mely kopácsol,

s a szél, mely ráborul az erdőt figyelőre.

Aztán ismét paták hangja dobban,

s a vadász reménye újból felcsillan.

Sudár szarvas lépked előre büszkén,

s a vadász rátartja a puska fényes csövét.

De nem, a lövés nem dörren el,

a szarvas ráemeli nyugodt, barna szemét,

s e tekintet néma kérdésként követel,

így ő remegő kézzel ereszti le a puskája csövét.

Fejet hajtott a vadász áldozata előtt,

a szarvas nézte, majd eltűnt bokrok sora mögött.

Csöndben állva töprengett a vadász,

mert egy néma tekintet elmondta neki az erdő titkát.

kb. 2003

20

Januári este titka

Fagy fátyla feszül a fákra,

Hold ezüstöt szitál a világra.

Drótókon feszül most az est,

s rá tündöklő álmokat fest

az ablakok mögül ellopott est.

Panelházak falához tapad

a karmos ujjú, vak éjszaka,

titkot ne mondj ma, nem szabad!

Mert akár a varras seb, felszakad

és a kíváncsi Hold mindet ellopja,

mint kutyáknak koncot, 

az éjszaka elé szórja.

Sarokban álnok cinkosa;

pókként terpeszkedik a magány.

Titkos álmok koldusa,

neki félelmeid, mind valahány

busásan megsúgja,

fekete álmok útra kelnek

és a januári este messze-messze elsodorja...

2024. 01. 16.

Naplemente

Álomra hajtja fejét a nappal,

s lopva a horizont alá süllyed

egy szívszakajtó, szomorú dallal.

Véres szeme a távolba mered,

hova szórt aznap enyhe meleget,

aranyruhájából mi még megmaradt,

lágyan aranyozza be a dombokat.

Merre a Nap járt

most árnyék lép helyébe.

Merre meleg fénye csordogált,

most hideg űr folyt medrébe.

Még a falu házait aranyba vonja,

majd kezecskéit félőn elhúzza.

Ágya messze a horizont alatt

egyre csalogatja, vonzza haza.

Ma már eleget haladt,

arany fénye megfakult, elsápadt,

már el is tűnt messze a dombok alatt,

csak egy árva fa integet

a kékbe bukó bíbor ég alatt.

2006

(picture by me, 2023)

Elhagyott kikötő

Elfekszik egy sirály a szürke égen,

Lopva figyel egy ezüst pikkelyt a kéklő mélységben.

Horizonton túlról még rácsillan a napfény

Aztán fátylat von a köd csillogó arca elé.

Gyermekként kergetőzik a szél girbegurba vitorlák között,

Oldalvást lapítva a terjengő köd mögött.

Tarajos tajtékot vet a tenger a partra,

Támadja a szelet, s felcsap magasra.

Kéklőn guggol az est, ugrásra készen,

Idegen árnyak kúsznak a parton merészen.

Kikötő pallóján szomorú matróz imbolyog,

Örvénylő kékség alatta morogva háborog.

Titkos erők hívják, sellő lányok úsznak tova véle, s

Őrt áll egy hajó, mi útnak indul holnap nélküle.

Valahol...

Valahol,

távoli egek csillagzata alatt,

hol sírva fut le a csillaghullás,

távolba merednek büszke hegyek

a vörösen vérző, nagy ég alatt.

Mint kevély donnák,

kik férjüket siratják,

a Nap után az utolsót sóhajtják.

S az égre csókos csillagot

egy titkos kéz hullajtott,

s a Föld szerelmesen sóhajtott.

Ruhája: zöld hegyek, kék vizek

rajta lágyan lebegett,

ahogy keze a Napnak búcsút intett.

A Duna

A Nap ezer kristálya lebeg a vízen,

fehér sirály szárnya feszül az égen.

Felhőtengerben vitorlaként csapkod egyre,

majd bukfencet vet a kék víz felszínére.

Lustán hömpölyög a Duna vize,

zöld vadkacsa komótosan úszik vele.

Nem törődik ő a cikázó sirállyal,

lassan sodortatja magát az árral.

Kékben hentereg a szél a vízen,

táncára dús lombú fák levele zizzen.

Végigkíséri a táncoló Duna útját,

meg-megcibálja kék ruhája fodrát.

Gyöngysorként fekszik a kövezés,

kék Duna ruháján ez a díszítés.

Szalagként hidak feszülnek fölötte,

melyeket díszként emberkéz kötötte.

Partján sudár nyárfák állnak,

rá ezüstös kacajjal suhogva kacsintanak.

S válaszként a Duna habja kacagva érint partot,

összekötve vele sok nemzetet, országot.

Mert hiába, hosszú a Duna útja,

vele a távot sok csónak s hajó futja.

Így lel benne sok ember örömöt,

hisz a Duna nem szétválaszt, hanem összeköt.

2004 v 2005

A kés hegye szívemnél

Táncolsz-e hát javaidon

te megátalkodott ördög?

Nevetsz-e mondd, szavaimon,

mit ajkaim közt szűrök?

S hallgatod-e szívem

bús búgásait...?

Hallod-e hát, ahogy odabenn

egy húr pengve megszakad?

Mikor lábam odalenn

lépés-lépés után elakad...

Hogy fakad ki csorbult

fogaid közül a korcsul

kidobott rothadó nevetés?

Kezedben van-e hát a kés

megölni engem,

keresztüldöfni vele

vért izzadó

szívem?

Szól-e a riadó,

hogy ím, itt a kész lélek...

Kérlek,

engem megölhetsz...

Csak szívemhez a kés hegyét

óvatosan helyezd.

Vigyázz!

Gyenge burkát csak lassan,

kíméletesen feszegesd.

Mert, ha kiömlik a vér,

velefolyik minden,

mi eddig belefért.

2006. 04. 11.

Őszi emlék

Szétfolynak a felhők az égen,

néma dermedtség vetül vissza nékem.

Szürkén szisszenve szökken a szél,

pirosló pírt hozva arcokra, fújtatva zenél.

Lehajtott fejjel könnyeznek a fák,

hullnak levelei: pirosak, barnák, sárgák.

Temetésen vesz most részt a világ,

barnára zsugorodva meghalt minden virág.

Az égen a temetés papjai jönnek,

fekete varjak a halottnak károgva köszönnek.

Felsír most egy emlék fájva bennem,

régi kép, talán ötéves lehettem.

Udvarunkon állok, körülöttem haldoklik a világ,

szél csapkodott, hajlongott a diófaág.

A szél keringőt járt a levelekkel,

ujjával karmolászva az ablaküveget.

Míg odabent mindenki fázva elbújt,

én vigasztaltam a tájat, mi elbúsult.

Szállni akartam, mint odafent a varjak,

üvöltöttem a szélbe, vigyen oda, hol a madarak vannak.

De nem, az ég csak meredt némán rám,

nem hallgatta meg madarakhoz szóló imám.

S a felhők különös szürkeséggel folytak az égen,

néma dermedtséggel hunyorogva le nékem.

Éjszakai szél

József Attila emlékére

Éjszaka van.

Csönd.

Csillagkoszorú fonja át a Földet,

sárga fénye a földre szökdelt.

Néma Hold üres krátere kéklik,

távolban a Nap tüzesen fénylik.

Füstbe kapaszkodik a csillagok fénye...

Lehúzza magához egy sóhaj... nagy az ember igénye.

Fodros fák között zokog a szél...

Útjain – ki tudja merre, hol járt? -

megfagyott az elbúsult világ.

Belefeküdt a szél csendbe,

hasítva sír a végtelen űrön át,

körülötte minden néma s fekete.

...sötét alagúton bukik át.

Békét kívánsz? Nyugtot lelkednek?

Aludj!

Jó éjszakát!

Sóhajod a szél -

messzeszáll.

Lábát teszi a Hold kráterére,

megfürdik a Nap tüzébe'

• ki tudja hol, merre jár? -

Most éjszaka van.

Holnap reggel...

Virrad is talán.

S sóhajod visszaszáll,

ajkad némuljon már.