Az erdő titka

Összeborulva kapaszkodnak a lombok

barnák-zöldek rajtuk a levélfodrok.

Ezüstös fényzuhatag zuhan lefelé,

aranyporral hull a fény a fák közé.

Zizzenő zöld bokor rezgő tövében

figyel a vadász, puskája ölében.

Fel-felfigyel a rezzenő neszre,

az erdő titkos békét lop szívébe.

A cserjéből most barna anyakoca lép ki,

apró-cseprő csemetéit féltőn terelgeti.

Gyönge harangvirág, kéklőn, mint a patak színe,

elhajlik, hogy áthalad rajta paták serege.

Mint elhajított csipkefátyol,

hullik vissza a csend az erdőre.

Nincs zaj, csak a fakopács, mely kopácsol,

s a szél, mely ráborul az erdőt figyelőre.

Aztán ismét paták hangja dobban,

s a vadász reménye újból felcsillan.

Sudár szarvas lépked előre büszkén,

s a vadász rátartja a puska fényes csövét.

De nem, a lövés nem dörren el,

a szarvas ráemeli nyugodt, barna szemét,

s e tekintet néma kérdésként követel,

így ő remegő kézzel ereszti le a puskája csövét.

Fejet hajtott a vadász áldozata előtt,

a szarvas nézte, majd eltűnt bokrok sora mögött.

Csöndben állva töprengett a vadász,

mert egy néma tekintet elmondta neki az erdő titkát.

kb. 2003