Őszi emlék

Szétfolynak a felhők az égen,

néma dermedtség vetül vissza nékem.

Szürkén szisszenve szökken a szél,

pirosló pírt hozva arcokra, fújtatva zenél.

Lehajtott fejjel könnyeznek a fák,

hullnak levelei: pirosak, barnák, sárgák.

Temetésen vesz most részt a világ,

barnára zsugorodva meghalt minden virág.

Az égen a temetés papjai jönnek,

fekete varjak a halottnak károgva köszönnek.

Felsír most egy emlék fájva bennem,

régi kép, talán ötéves lehettem.

Udvarunkon állok, körülöttem haldoklik a világ,

szél csapkodott, hajlongott a diófaág.

A szél keringőt járt a levelekkel,

ujjával karmolászva az ablaküveget.

Míg odabent mindenki fázva elbújt,

én vigasztaltam a tájat, mi elbúsult.

Szállni akartam, mint odafent a varjak,

üvöltöttem a szélbe, vigyen oda, hol a madarak vannak.

De nem, az ég csak meredt némán rám,

nem hallgatta meg madarakhoz szóló imám.

S a felhők különös szürkeséggel folytak az égen,

néma dermedtséggel hunyorogva le nékem.