Mint gyilkos a gyilkosnak…

A szél hátulról belekap a ballonkabátomba. Felhajtom a galléromat és úgy vágok neki az ismerős, hollófekete éjszakának. Hozzámdörgölőzik, mint egy utcalány hidegen verejtékező teste. Kényelmetlen, mégis ismerős, fájóan dagadó, lüktető, ugyanakkor felpuhítja a lelkem. Szinte valós testet öltve az állam alá nyúlva vonszol újra és újra maga után az éjszaka. Hosszú csábos lábait megnyújtva ugrál, fényes flitteres utcákkal díszíti magát, ahogy hagyom, hogy a város sötét részéből újra előcsalogasson. Oda, ahova csak ő tud. A végzetem.

A még mindig nedves járdákra felrobbanó fénytócsákat vetnek az utcai lámpák a cipőm talpa alatt. Hontalan emberek takaróit képező újságokon gázolok át, mit sem törődve vele, ha beleakadok egy-két lábszárba. Elhaló hörgések és fojtott káromkodások kísérik könnyed rúgásaimat. Nem tarthat vissza semmi Tőle. Pedig odabent egy kis ököl riadtan veri a bordáimat. Ne menj…! A fájdalom olvadt masszaként csorog le az artériáimon, végigcsúszva a beleimen éri el az ágyékomat. Összerándulok és megtántorodok. A szél már az arcomat karcolja, mint egy bosszús szerető. Továbbmegyek. Felkrágogom kiszáradt torkom mélyéről a maradék nedvességet és a fekete semmi arcába köpök.

Itt vagyok hát. Felpillantok a vibráló kék neonfeliratra, túl sokáig bámulom, míg nem félrepillantva minden kékes derengéssel villog a retinám előtt. Rászorítom a mutató- és hüvelykujjamat a szemgolyóimra, míg az aljas villogás már a szemhéjam elé vetíti a bár nevét. A két kókuszpálma úgy táncol előttem, mint a köztük táncot lejtő fűszoknyás nőalak. A neonreklám szinte egy ütemre villog az odabentről kiszűrődő jazz hangjaival. A nagybőgő lüktetése felkúszik a combomon, mint egy megszédült majom húzza fel magát egészen a mellkason közepéig. Édes-bús harmóniával felel rá a szaxofon, bűvös varázslattal terjedve szét az emberek feje felett. Tenyerembe vájom a körmeim, ahogy az arcomba vág az ismerős-ismeretlen szag; az alkohol, a verejték, parfüm, az emberek…bűze. Arcok bámulnak rám… a nevetések… torzak. Az a túl sok fog, szem, orr, karok és lábak… Túl sok ember egy kis helyen. Tollak, gyöngyök és gyémántok kavalkádja vesz körül. Táncoslányok vonaglanak körülöttem, míg a bárpulthoz érek.

- Bourbon – vetem oda a kérdőn elém támaszkodó csaposnak. Csak a szeme villanása jelzi, hogy tudja, mi kell nekem.

Leteszi elém a poharat, míg elécsúsztatom a bankót. Szó nélkül veszi el és nem ad vissza. Egy ilyen helyen ez így dukál.

…Bordó körmök fonják körbe a nyakamat, míg a gallérom alá nem ér, hogy elérje a puha, lüktető bőrt. A szája a fülemhez ér, s szinte a fülcimpámra tapadva suttog édes ígéreteket. Szemügyre veszem a tükrön át; kreol bőr, sűrű, göndör haj… A rózsaszín szatén érzékien kínálja felém dús dekoltázsát… Keze már az ingem alatt, mikor megragadom.

- Mi a gond szépfiú? Én csak… - hangját mintha ollóval vágnák el.

- Van valami probléma? – tenyerel elém a nagydarab csapos.

Elengedem a lányt, aki a pult után kap, nehogy megtántorodjon fényes szandáljában. Félelemmel telve néz még mindig rám és azt suttogja:

- Te is őt keresed… - azzal magamra hagy.

- Őt… - dünnyögöm magam elé inkább csak magamnak, míg a számhoz emelem a poharam.

Közönyösnek akarok mutatkozni, de érzem, hogy az ujjaim látványosan vergődnek a combomon.

- Még egyet…? – tolul be a csapos keze a látóterembe, ahogy az üveget táncoltatja előttem.

Bólintok. Tölt. Várok. Az este egyre fülledtebbé válik. Körülöttem vonaglanak a testek, többen mégsem éreznek már kísértést, hogy a közelembe jöjjenek. Hirtelen mégis a vállamra csap egy kéz. Összerándulok az érintésre.

- Jó estét pajtás – megvillan a szeme, ahogy hetyke bajsza alatt cigarettára gyújt.

Nem válaszolok, csak magam elé bámulva szorítom tovább a poharam. Pénzt lök a pultra és csak egy ferde intésébe kerül, hogy varázslatos módon elékerüljön egy egész üveg konyak.

Jóindulatú várakozó mosollyal fordul felém, békésen, az ölébe ejtett kézzel és várja, hogy ránézzek. Nem teszem, csak szorosabban markolom a fényesre csiszolt kristályt, míg csak egy hajszál választja el, hogy elpattanjon.

- Újra itt, he? – kérdés nélkül teletölti a poharam.

Köszönetképp épp csak megemelem, de nem fordítom felé az ábrázatom

- Fiam, fiam, fiam… mondtam magának, hogy ne jöjjön – könyököl sóhajtva a pultra.

Érzem, hogy feszít a gallérom. Fulladozok. A kijárat felé sandítok a bártükrön keresztül, de az mintha a semmibe veszne. Nincs kijárat. Egy pillanatra érzem, hogy pánik kezdi feszegetni a torkom. Odakapok, de csak még egy korty szalad le a nyelőcsövemen.

- Inkább igyon, mostmár úgyis késő – tölti újra tele a poharam, aztán a fülembe súgja: - Úgy talán kevésbé fog fájni.

Farkasvigyora beleveszik a tömegbe. Magam mögé nézek. Sötét massza, fel-felvillanó testekkel. Vissza kellene mennem – az utolsó józan gondolatom. Lecsúszok a székemről és bizonytalan léptekkel indulnék vissza, de ekkor egy rántás a karomon…

- Jöjjön, itt az idő – a göndör hajú törpe az. Mindig időben.

Nyelek egyet és bólintok. Még ha nem tudnék járni is mindegy lenne, mert valaki megy helyettem. Mintha nem én irányítanám a testem. A jazz hangjai már nem voltak lágyak. Torz, hamis hangok áradata tolakszik a fülembe… A testek… püffedtek, viszolyogtatóak.

Nem akarok menni, de a törpe karja gyilkos láncként markolja az alkaromat. Lila bársony folyósók, aztán ott vagyunk… a vörös ajtó. Beesem, vagy belépek, teljesen mindegy már. Itt vagyok. Az ágyékom magától összerándul, az arcom lángol… A szívem, az egyetlen megmaradt élő bizonyíték belőlem még rángva pumpálja a vért bennem, riadtan, gyorsan, szédítően… Utolsó menekülési lehetőségként próbálok az ajtófélfába kapaszkodni, de nem tudok, valami elszakít, vonz.

- Roman… - sóhajtása körbetáncol, mint az őszi erdők lehellete.

Nem… akarok… odamenni…. Tenyeremmel megdörgölöm a szemeim. Ujjaim résén át látom a lengő függönyöket. Az alhasam már ég, szinte lángol, ahogy lüktet. A felnőtt énem már magabiztos siettséggel sürget, de odabent egy vékonyka hang, a gyermeki ösztön sírva kérlek, hogy menjek el. Bizonytalanul az ajtó felé pillantok.

- Roman… - újra ő.

Visszafordítom a fejem. Előrecsúsztatom a lábam; jobb, aztán a bal. Mígnem elhúzom a csapdosó függönyöket.

Úgy ölel át, mint a gomolygó köd az őszi utcákat. Vékony karjaival a nyakamba csimpaszkodik és magához húz. Sápadt, beteges vágy emészti az arcát. Ijesztően gyönyörű. Nem tudok ellenállni neki.

- Roman – újra a fülembe hatol édes, érces hangja, míg ajkai már a bőrömre tapadnak.

A kezeit mindenhol érzem a testem felületén. Egyszerre van velem kint és bent. Keresztülpréseli magát rajtam. Felnyögök a fájdalomtól és a gyönyörtől. Nem erre vágytál..!? Lehunyom a szemem, hogy ne lássam, de már a retinámon is áthatolt. Látom magam fölött vonaglani. Utánakapok, hogy jobban szorítsam, de már nem tudom mit is ölelek… Magamat, őt, egy testet…? Mindenhol megfeszülök. Az izmaim, az idegeim, a rostjaim, mind kifeszített húrok és ő játszik rajtuk, a legtüneményesebb dalt, amit valaha hallottam. Hallom a bőröm szakadását…. belémfurakodik és már az izmaim alatt vonaglik.

A szemeim fennakadnak, próbálok fókuszálni, a valóság egyetlen pontjába kapaszkodni, hol vagyok és ki vagyok én? Nem tudok ellenállni, már nincs… vissza… út.

Próbálom megtalálni őt magamban, de már nem tudom, hogy hol kezdődök én és hol…. ő. S ekkor megérkezik. Fényes-aranyos robbanásban, mindenhol bennem. A szájam habzik, a körmeim maguktól pattannak le az ujjaimról… Ő tölti ki a testem minden porcikáját és csak hagyom, hogy ússzak ebben a végtelen lágyságban. Ő az anyám, a nagyanyám, a dédanyám, az ükanyáim, a lányom, a húgom, a szeretőm… Mindenki, aki valaha szeretett és nem szeretett. Minden nő és asszony. Gyönyörű és könyörtelen. Dajkál. becéz, babusgat, szeret. Ellök, megüt, átölel. Újra és újra, végtelen spirálban. Nem akarom, hogy vége legyen, még ne… Cirógat, ölel, kínoz… megfojt.

A levegő eltűnik a világból. A fájdalom olyan valóságossá válik egyszerre, mintha csak az létezett volna öröktől fogva. Bennem van, kívül és belül. Úgy marcangolja a beleimet, ahogy a derekamon ül, mint egy éhes farkas. Tágra nyílt szemekkel bámulom, de nem tudok ellenállni. Csak üvöltök és visítok, szűkölök, nyüszítek, de nem tudok könyörögni, hogy elengedjen. Az agyam egy távoli pontja pontosan tudja, hogy addig nem enged el, míg jól nem lakott. Az övé lett mindenem, mindent nekiadtam. A félelmeim, a vágyaim, az örömöm, a tisztaságom, a józanságom… A legtöbb, amit tehetek, hogy szorosan behunyom, a szemem, hogy legalább ne lássam.

- Nézz rám, Roman! – szétfeszíti a szemhéjamat. Érzem, ahogy a vér gyorsan besurran a szemzugomba és én csak halványan, elmosottan látom őt.

Nem engedi, hogy ne nézzem. Látnod kell, mert te akartad… hát nézem. Mosolyogva a karjaira fűzögeti a beleim és kényelmesen majszolgatja a szívem. A tenyerében dobog, hát még élek…

Ferdén tapogatózik be a napsugár egy véletlen nyitva maradt résen és odatalál hozzám. Pont a homlokom közepére tűz, épp annyira, hogy ébredésre késztessen. Zsibbadó testtel és borzasztó áporodott dögszaggal a számban kelek fel. Mint az olvasztott gumi folyik helyre a testem, ahogy magamraveszem az ingem és a nadrágom. Ballonkabátom szárnyas őrként vár rám a sarokban. Lenyúlok a porba a jelvényemért és fáradt mozdulatokkal csúsztatom vissza a helyére. Mintha ezernyi szög állna ki minden tagomból, ahogy botladozva elindulok a romokon keresztül. A régi kristálycsillár magányosan trónol az elhagyott táncterem közepén, porfelhő száll fel a nyomomban, ahogy elmegyek mellette. Átbújok a bedeszkázott ajtó alatt. A neonreklám egyetlen kábelén kapaszkodik a homlokzaton, ahogy megmaradt üvegét monoton koccanással veri a szél újra és újra a málló vakolatnak.

Ujjaim maguktól indulnak felfedezőútra a testemen, mígnem az utolsó szál cigarettára nem akadnak valahol rongyaim mélyén. Fájdalmas bizonysággal veszem tudomásul, hogy nem juthatok az utolsó korty nikotinhoz sem, mert sehol nem lelek öngyújtóra. Ekkor egy halvány láng világlik fel a jobbomon.

- Nehéz éjszaka, nyomozó úr? – a hetyke bajusz alatt villogó félmosoly.

Feléfordítom az arcom, hogy lángra kapjon az ajkaim közt szorított cigaretta. Biccentve megköszönöm és elindulok vissza a valóságba, oda, ahová tartozom.